Urbán Gyula: EGY ELKÉSETT LAUDÁCIÓ
Ha Laci Bácsit szentté avatnák, az Úr Alázatos Barkácsa lenne a neve.
Attribútumai pedig: kis kalapács, zajtalan fúró, arany lombfűrész, s egy gyémántkereszten függő imádkozó bábú lennének.
Mert itt közöttünk a piarista Vízvári Laci Bácsi az Úr állandó imitátora volt.
Állandóan teremtett.
Nem szóval, mint az Úr, hanem a két dolgos kezével.
Ó Istenem; hány karakteres báb viseli vésőinek nyomát, és hány marionett formázza örökös függőségünket ragyogó, csak az ő keze által kibogozható zsinórjaival.
Abban is különbözött a Teremtőtől, hogy ő a hetedik napon is dolgozott, s ezt a Fennenvaló nem engedetlenségnek vette, hanem mosolygó beleegyezéssel eltűrte.
Tipikus tanító volt, mint rendje többi tagjai – és cserkész, aki egyszerre búr és angol.
Mert békességre, emberségre, a teremtett világ, s az abban munkálkodó, tovább teremtő ember tiszteletére – de mindenek fölött, az érettünk kereszt-halált szenvedett isteni Fiú áldozatának hálás elfogadására tanított.
Ha az ő elvei szerint élt volna a világ, most nem kellene klímaváltozástól rettegnünk, mert minden fa és virág nevét és tiszteletét tanította nekünk. Úgy, hogy nem volt benne semmi ájtatosság – mert maga volt az élő áhítat.
Ezért tisztelte a száraz fát, a foszladozó rongyot, mert egy új, más minőségű élet lehetőségét látta bennük.
Tisztelte a mozgást, mert abban az élet megnyilvánulását látta.
Ötvenhatban azért tudott elutasító is lenni.
No nem az áldozatként itt lődörgő, ólmot okádó idegen katonákat gyűlölte, hanem a rendszert, mely becsapta őket és minket is.
Mindazonáltal hitt az újra felkelő Napban; a Hajnalban, mely minden ember életének horizontján megjelenik – és az Isten ajándékainak rendje szerint, naponta.
Ezért adták annak a piarista gimnázium hátsó traktusában működő kis elszánt csoportnak Koós Ivánnal és Balogh Beátrix-szal az AURÓRA nevet.
Sokat tanultunk tőle, s hozzánk hajoló munkatársaitól.
Rövid jelenlétük az életünkben egy egyetemmel, s egy zarándokúttal felért.
Mások lettünk – és remélem, mások is maradunk.
