Vári Ildikó: „Bábvarázs” csoda, a bábbal

Téma, melyhez dolgozatom kapcsolódik: a gyakorlat.

Kisgyermekkoromban kevés bábszínházi élményem volt, de otthon a babáimmal sokat játszottam úgy, mintha igazi gyerekek lennének. Kézbevettem, megmozgattam, beszéltettem őket. Gyakran játszottam „tanító néniset”, és már akkor eldöntöttem, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni.


Az óvónőképző szakközépiskolában találkoztam először közelebbről a bábjátékkal, bábkészítéssel. Kislány és serdülő koromban bátortalan, gátlásos, önbizalom hiányos voltam, féltem minden újtól. A képzőben elkészített első bábjaimat (ujjbáb, pezsgősüvegdugóból, fakanálbáb) kézbe vettem, verseltem, daloltam velük, és megszűntek félelmeim, felbátorodtam. Felemelő érzés volt, amikor első kesztyűs bábjaimmal gyerekeknek meséltem az óvodában. Elváltoztattam a hangom, bátran énekeltem, nem ismertem önmagamra, de éreztem, hogy a tágra nyílt gyerekszemek azt jelentik, valami történt, valami hasonlót élnek át, mint én.
Később- tanítóképzős éveim alatt- kimaradt életemből a bábozás.
Azután megszülettek gyermekeim. Szívesen báboztam nekik és velük, mert addigi tapasztalataim alapján fontosnak tartottam.

Hét év után napközis tanítói állást kaptam. Itt egy kedves kolléganőm újra összehozott a bábbal. Úgy döntöttem én is létrehozok egy bábdarabot a kisiskolásokkal. Megalakítottuk a Kőmazsik Bábcsoportot. (Kőbányai Mazsolák rövidítéseként.)
Elolvastam nekik Bálint Ágnes Mazsola köteteit, melyeket nagyon szerettek, de sem könyvből, sem filmről nem ismertek. Két epizódot választottunk: A répa és A forrás címűt, és gondolkodni kezdtünk, hogyan vigyük át bábszínpadra.
Először megírtuk a párbeszédeket és megterveztük a bábokat. A szöveg elkészülte után többféle szereposztást is kipróbáltunk. Érdekes volt számomra, hogy volt olyan gyermek, aki mindenképpen ragaszkodott az elképzelt szerephez, de miután kipróbálta magát és másokat is meghallgatott, rádöbbent, hogy nem neki való ez a játék.
Vita nem volt köztük, csak azért, ha valaki kevesebb szerepet kapott, vagy „csak” unterman lehetett. Ilyenkor a gyöngysorról meséltem nekik. Az mindegy, hogy Te vagy a „legnagyobb” gyöngyszem, vagy a „legkisebb”, de Te is a gyöngysor része vagy. Ha a zsinórja elszakad, a nagy gyöngyszem is leszalad. Mindenki ugyanolyan fontos a mesében, az is, aki segít a háttérben. Ez mindig bevált.
Mesénket bemutattuk a szülőknek, az iskolatársaknak és a szomszéd óvodásoknak is. Ez volt a csúcspontja munkánknak, hiszen nem elég magunknak játszani, szükség van a közönségre is. A Millenáris Park 2002-ben adott helyet a Budapesti Gyermekbábos Fesztiválnak, ahol mi is megmérettettük magunkat. Nagy tapsot kaptunk és interjú is készült velünk a Magyar Rádió részéről.
Bábjátékos két évem ezekkel a gyerekekkel, sok tapasztalattal szolgált.
Mazsola szerepét egy igen zárkózott, kicsit peremhelyzetben lévő fiú kapta, aki szinte átváltozott, kinyílt a bábozás során. Csodálatosan beszélt és kivívta a többiek elismerését.
Olyan, kisebbséghez tartozó, gyermek is volt a csoportban, aki beszélni is alig tudott, akinek semmilyen téren nem voltak sikerei. Jelentkezett bábozni, hát engedtem neki. Azt az öt mondatot –ami a szerepe volt- tisztán jól hangsúlyozva, artikulálva mondta el. A kollégáim nem ismerték fel ki játszotta Varjú bácsit szerepét.
Egy dadogós fiú, a paraván mögött bábbal a kezében egyszer sem dadogott.
Hozzájárultam a gyerekek érzelmi világának fejlődéséhez, alakítottam bennük az együttműködésre való képességet, fejlesztettem esztétikai érzéküket, önismeretüket, mozgásukat, beszédüket és még sorolhatnám még mi mindent.
Megéltük hát együtt a CSODÁT!
Szerettem volna folytatni a gyerekekkel való munkát.
Hamarosan osztálytanító lettem. Rengeteg új feladat és kihívás várt rám, de lelkiekben nem adtam fel a bábművészettel való foglalkozást, mert azt tapasztaltam, hogy a bábszínház, a bábjáték az a komplex művészeti ág melyen keresztül legkönnyebben fejleszthető a felnövekvő generáció esztétikai érzéke, érzelmi, erkölcsi világa, szocializációja.
Ezért magyar óráimra beloptam a bábot, Jancsi bohócot, aki játékosan megtanította az elsősöknek a betűket. Az osztályom, úgy év vége felé, összeveszett azon, hogy Jancsi bohóc él, vagy nem él. Az egyik csoport állította, hogy él, míg a másik azt mondta: dehogy csak Ildikó néni mozgatja, mégis hitték a csodás „megelevenedést”. Ez az osztály még negyedikben is várta, hívta, kérte Jancsi bohócot. Bármire rá lehetett venni őket, ezzel a kedves csörgősipkás alakkal.
Karácsonyi betlehemes játékunk olyan hangulatot varázsolt az iskolai ünnepélyen, hogy sokan megkönnyezték. Innentől kezdve nyitva állt az út előttünk. Pályázati pénzt is nyertünk, megalkottuk logónkat, és a 2009/2010-es tanévben a kerület tíz óvodájában léptünk fel a gyerekekkel. 2008-ban és 2009-ben eljutottunk az Országos Gyermekbábos Fesztiválra, Egerbe, ahol egyszer ezüst, egyszer bronz minősítést kaptunk.
Ezzel párhuzamosan lehetőségem nyílt arra, hogy a Kőbányai Gyermek és Ifjúsági Szabadidőközpontban bábszakkört indítsak 2009 februárjában. Ők lettek a Kőszirmocskák. Tíz gyermek kezdte a játékot a csoportban, a legkisebb öt, a legidősebb kilenc éves volt. Heti egyszer két órát találkoztunk. Mivel nem ismertük egymást, az első néhány órában énekeltünk, verseltünk, egyszerű síkbábokat készítettünk. Fantáziafejlesztő játékokkal, beszédgyakorlatokkal, mozgást fejlesztő gyakorlatokkal igyekeztem „felmérni” a gyerekek képességeit, beszédét, érettségét. Ezután három állatmesével ismertettem meg őket, és kiválasztották azt, amelyik legjobban tetszett nekik. Ez Ortutay Ibolya Bajusztalan cica című meséje volt. Mondanivalója; hogy mindenkinek van értéke, és azért mert más, mint a többiek, nem szabad kiközösíteni. (Kerületünkben kiemelt program a kompetencia alapú oktatás, és ezen belül a tolerancia, a másság elfogadása és az integráció.)
Igen ám, de ebben a mesében nem volt tíz szereplő és egy ilyen új csoportnál ki kellett még találni szereplőket, hogy mindenki elégedett legyen. Sok mindent át kellett dolgoznunk ahhoz, hogy bábszínpadra vihessük ezt a mesét. Nem volt paravánunk sem, ezért arra döntésre jutottam, hogy az egyszerű marionett lesz a legjobb megoldási technika. Főleg azért, mert a gyerekek testmagassága is nagyon eltérő volt.
Hozzáláttunk új szereplőket keresni, az volt a lényeg, hogy olyan állat legyen, akit valamiért kiközösítettek a fajtársai. Így illeszkedett az állatok csapatába a mókus, akinek rövid a farkincája; farkas, akinek nincsenek fogai; a róka, aki elveszítette a szaglását; és a süni, akinek nem keményedtek meg a tüskéi. Ezután megbeszéltük ki, melyik szereplő szeretne lenni. A gazdasszony szerepét elhagytuk, csak két udvari egér maradt meg, akik kicsúfolták a bajusztalan cicát. Mivel úgy éreztem, hogy csak a kiközösítés nem ad elég feszültséget egy bábdarabnak, nem fejezi ki eléggé a veszélyhelyzetet, így kibővítettük egy viharjelenettel, melyben az egyik szereplő bajba kerül (rádől a fa), és csak a többiek összefogásával lehet rajta segíteni. Itt mutatkozik meg, hogy minden állatnak meg van a maga értéke, és az összefogás eredményeképpen valódi közösség kovácsolódik az eddig kitaszított állatokból. Megbeszéltük a szereplők jellemfejlődését, s mindenki elképzelte saját karakterét. Lerajzolták az elképzelt állatokat, majd közösen választottuk ki a megfelelő textíliákat a szereplőknek és a háttérnek. A bábvarrásban is segítettek a gyerekek (mindenki a saját szintjének megfelelően). A jelenetváltozások közötti zenei betét szövegét is közösen találtuk ki. Amikor a bábok elkészültek, szituációs játékokban igyekeztünk megtalálni a végleges párbeszédeket az állatok között. A forgatókönyv véglegesítése után megkezdődtek az intenzív próbák, melyek úgy zajlottak; hogy nagyjából folyamatosan végigjátszottuk a történetet, így megérezték a gyerekek a darab folyamatát és ritmusát. Majd az egyes jeleneteket aprólékosan dolgoztunk ki (ki, honnan jön, milyen mozgást végez, melyik mozdulata mit fejez ki).
Észrevettem, hogy a próbák folyamatában egyre közelebb kerültek egymáshoz a gyerekek, jobban alkalmazkodtak, segítőkészebbek, türelmesebbek lettek egymás hibáival szemben. Gördülékenyebben, élvezetesebben mentek a próbák. Mindig visszatértünk az előző próbán elért eredményekhez, és a hiányosságokat próbáltuk megoldani. Eljutottunk arra a szintre, hogy a gyerekek képesek voltak önállóan előkészülni az előadásra (kipakolás, kellékek elhelyezése). Az előadások után megbeszéltük tapasztalataikat, értékelték társaik és saját munkáikat, megdicsérték egymást, vagy éppen ötleteket adtak. Mindezt három hónap alatt sikerült elérni, amely nagyfokú koncentrációt jelentett a gyerekek részéről. Így felbátorodtunk, és ezzel a csoporttal is beneveztünk a Budapesti Gyermekbábos Fesztiválra, ahol ezüst minősítést kaptunk, valamint meghívást a Pest megyei versenyre, mint vendég előadók. Két bábcsoportom azóta is párhuzamosan dolgozik, sok örömet szerezve saját maguknak, a nézőknek, és nem utolsó sorban nekem.

Mert ez az a műfaj, amelyben együtt él az irodalom, a zene a képzőművészet. Sajátos jelrendszerének, az absztrakciónak, szuggesztivitásnak köszönhetően a megélt történések mélyen a személyiségbe épülő erkölcsi tanulságokkal szolgálnak. Önálló gondolkodásra, véleményformálásra, kreativitásra ösztönzik a gyermekeket. Fejlesztik együttműködő képességeiket, társas kapcsolataikat, kommunikációs képességeiket, kézügyességüket, alakítják a gyermekek nyelvi igényességét, gyarapítják az aktív szókincsüket, érthető, tiszta beszédre nevelnek. A bábelőadás megteremtésével a gyermekek alkotó részesei lesznek egy folyamatnak, mely lehetővé teszi, hogy átéljék a csodát, ezzel oldódnak feszültségeik, gazdagodik érzelemviláguk és megtanulnak eligazodni az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerében. A mai rohanó világban rendkívül fontos egy olyan „nyugodt sziget”, ahol mindenki önmaga lehet. A bábjáték által más világba csöppenünk, és észre sem vesszük mi mindent kapunk.
Hiszem és vallom, hogy tevékenységem során szebbé, jobbá, élménydúsabbá varázsolhatom a gyermekek hétköznapjait.