Bábos Tóth László, a rendíthetetlen álomkatona
A vidéki – pláne kisfalusi – gyerekek számára, akik közül sokan az általános iskola elvégzéséig ki sem teszik a lábukat a településről, életre szóló élmény kell, hogy legyen egy fővárosi, TV szereplésre szóló meghívás. Okot ad a jogos önbecsülésre, hajtóerő olyan álmok s belőlük kibomló tettek véghezvitelében, amelyek a szülei fejében meg sem fordul/hat/tak. Kilépni a megszokott közegből, országos figyelem fókuszába kerülve sikert aratni vadidegen helyen, s az különös szerencse, hogy az „x-faktor” tipusú showk förtelmeiben ne kelljen megmerítkezni. Itt és ma, a XXI. század elején már nem is menne! De hogy mindezek Bartókkal, Kodállyal, Liszttel, Weöres Sándorral, a Sebő/Halmos párossal összefüggésben, a színházművészet egy félreismert műfajában, a bábjátékban teljesüljenek, az már isteni ajándék.
Tóth László tudja a titkot. A gyermekből embert nevelni a család és az iskola közös munkája, egyik sem képes eredményességgel szolgálni a másik nélkül. A szülők és a pedagógusok együttműködésével lesz csorbulatlan az eredmény.
A szülő boldog és büszke, ha a gyermekéről kiderül, hogy valamiben – bármiben – kicsit is túltesz másokon, kiemelkedik a szürke átlagból. A bábszínház az egyik hely, ahol ez mindennap megtörténhet, ráadásul látszik is! Ha egy szülő látja, tudja, megérzi és megérti ezt, akkor ő is ott lesz ahol a gyereke, sőt társakat szervez az ismeretségi körből, szabad hétvégét „áldoz be”, működteti a civil társadalmat. Ez az a hely, ahol a taps zaja a biztosíték, a bizonyosság a befektetett temérdek munka hasznos voltáról. Van ilyen harsány eredménye egy hibátlanul megoldott fizika példának, vagy matematika egyenletnek?
Nemigen! Pedig ott is a sokarcú emberi tehetségről van szó. A tálentumról, a rajta tenyésző képességről, s az abból kinövő sikerességről – legvégül pedig az emberi és társadalmi jövőről van szó. Mindennek ide kell behuzalozódnia, mindennek ebben kell kulminálnia. De ehhez egyszerre kell a szülő, a gyermek és a pedagógus. Olyan mesteri pedagógusok sokasága, akiknek egyike Tóth László.
Tóth László pár hete töltötte be a hetvenediket. Könyvet írtam arról, hogy micsoda találékonysággal használta a korábbi évek tantervét. Olyan értelmezést keresett (és talált) a szövegben, ami segítségével a tantárgyak rejtette lehetőségeket egymásra másolva, integrálva megsokszorozta azok személyiségépítő, közösségformáló potenciálját. A művészeti nevelés (ha nem mesterembereket nevelünk – hegedűművészt, zongoristát, restaurátort…) nem más, mint művészettel nevelés. A pedagógiában a művészet nagyonis alkalmazható, hisz’ hordozza a tartalom, az üzenet magasfokkal kimunkált tanulságait miközben bírja a tanulságot elfogadni hajlandó ember kooperációs hajlandóságát.
A magyar iskolázás nem kedvez a magyarságtudatnak. A butykosok, a szuszékok az összes többi néprazi kötetekből ismert tárggyal, jelkinccsel elmentek a rajzórára. A népmeséket, a balladákat az irodalom órákra száműzték. A dramatikus népszokások gyöngyszemei porba hullanak, ha a magyartanár nem potens. A népdal kottákba kötözve igyekszik élve átbukdácsolni az énekórákon. Néptánc-oktatás is csak ott van, ahol a tornatanár is úgy akarja… Széttépték, felnégyelték a népművészetet, mint annak idején Koppányt.
Az a tragédia, hogy amint ő is, a népismeret – és közvetve annak tudatépítő tartalma – is belepusztult a trancsírozásba… s ez ma is megállíthatatlanul folyik. Különösen azért, mert bábos Tóth László, tanító, művészeti oktató, a rendíthetetlen álomkatona már nem áll a katedrán.
Nem képesztheti el a két-háromszáz fős nézőtereket az óramű ponossággal dolgozó gyerekszereplők előadta, diszkólájtban fürdőző Háry-val, a Mátrai képekkel, Bartók Magyar képek-kel. Pedig nem is ez a legnagyobb eredmény. A gyerekek a rajzórákon ismerkedtek a „népi motívumokkal”, más órákon nemes zenéket hallgattak…a technika órán különféle anyagokat munkáltak meg – közben Bartók jött a hangszóróból(!)…. És jöjjön a csoda: a közelgő Karácsonyra több tanuló azt a CD-t kérte. Képzeljék el: a miskolci Avason több karácsonyfa lábánál azéven Bartók CD lapult … egyebek mellett.
Itt vagyunk egy művészetpedagógiai konferencián, amely megadja a lehetőséget, hogy eszmélkedve cseréljünk gondolatokat a bábjátékról, a színházművészet gyerekekhez legközelebb álló ágáról, és általa a pedagógiáról.
A bábu beszél. Nem csupán mondatokat mond, szavakat formál, de ha kell, énekel, sóhajt is. Akár fel is sikolt, – lényegében olyan mint az élő ember. Igazában egy szobor, egy személy jele, de nem ugyanúgy mint a kresztábla az útkereszteződésben: ez az az egyetlen jel, amelynek sorsa van. Művészi a világ azon nyelvén születik, amit mindenki megért, mert a megértés platformja az érzelem. Szemmel olvassuk, de betű nélkül. Füllel halljuk, de hangjegy nélkül.
Bábos Tóth László, a rendíthetetlen álomkatona mindezt tudta, tudja. A válogatott képsor mindezt Önök elé idézi.
Szentirmai László