A 2011. évi Zsákomban a Bábom Fesztivál szakmai beszámolója
2011. július 1-től 4-ig ismét a báboké volt a főszerep Sárospatakon.
A biennálé 26 évvel ezelőtt indult el, Szentirmai László kezdeményezésére. A cél a szólóformában, az 1-2 személyes, illetve a kamaraformák között alkotó bábművészek és társulatok kedvező bemutatkozási terephez juttatása volt és maradt mind a mai napig. Bielsko Biala (Lengyelország) kivételével Európában nincs hasonló hely.
A Művelődés Háza és Könyvtár épületében a „Zsákomban a bábom” (külhonban Puppet in my Pocket) néven ismeretes szakmai találkozó a 13. alkalomhoz érkezett. A négy napos fesztivál társrendezvénye a 8. Művészetpedagógiai Konferencia volt. Két kiállításon Horváth Márta, illetve Kovács Lajos munkáit láthatták az érdeklődők. Előbbi síkbáb-figuráit, a szereplők történeteit DVD-n élőben, mozgásban is követhettük.
A kettős rendezvényen bábosok, pedagógusok, terapeuták mellet az érdeklődő laikusok is szép számmal megjelentek. A legnagyobb sikert a gyermekekkel özönlő felnőttek, családok jelentették, ami a legfontosabb minőségmérő egy ilyen típusú rendezvény esetében.
Különféle bábelőadások, bábkészítés, filmvetítés és rengeteg asztali bábjáték fogadta a gyerekeket és szülőket. A rendezvény nyitónapja volt a leghosszabb, hiszen koradélelőtt 10 órától egészen este fél 10-ig tartottak a programok. (lásd www.zsabfest.hu, www.patakinfo.hu, )
A fesztivál megnyitója június 1-jén, délután fél háromtól kezdődött, a Toborzóval. Óriás bábok és dobosok és az őket követő érdeklődők érkeztek a Művelődés Háza előtti patkóba. Itt Forgács István – kezén a halhatatlan vásári bábhőssel – fogadta az ormótlan jövevényeket és az őket követő kíváncsi sokaságot.
Itt elsőként Aros János polgármester mondott köszöntőt:
„Nagyon büszkének kell lennünk erre a fesztiválra. Noha tizenharmadik alkalommal kerül rá sor (amit általában szerencsétlennek szoktak mondani), mi most mégis szerencsések vagyunk. Sikerült minden nehézség ellenére idén is megrendezni a fesztivált. Köszönhető ez annak az „őrült” kis csapatnak, amely nem tett le arról, hogy megrendezze. Áldozatos munkájuknak köszönhetően minden anyagi és egyéb más nehézséget leküzdve sikerült idén is itt találkozniuk a bábművészetet szeretőknek, akik eddig is Sárospatakra látogattak az ország más területeiről vagy a világ más városaiból. Meg kell köszönnünk Szentirmai László tanár úrnak, a sárospataki bábszínházasoknak, akik nem tettek le arról, hogy a mai gyerekeknek is élvezhessék azt, amit mi 35 évvel ezelőtt: ha valahova elmentünk városi napra, falunapra, rendezvényre vagy éppen vasárnap a TV elé leültünk, akkor láthattuk Vitéz Lászlót, láthattunk bábelőadásokat – olyanokat amelyek a mai napig visszatérnek az emlékeinkben. Találjuk ki együtt, hogyan lehetne továbbra is élővé, rangossá tenni ezt a rendezvényt. Kívánok Önöknek nagyon jó szórakozást.”
Őt Csatlósné Komáromi Katalin, a Művelődés Háza és Könyvtár igazgatónője követte.
”Tizenharmadik alkalommal lehetünk partnere a Pinocchio Alapítványnak. Minden egyes fesztivál egyfajta kihívás az intézmény munkatársai számára is, hiszen mi is azt szeretnénk, hogy az előadóművészek, s az ide látogató kedves vendégek megelégedéssel távozzanak. Kívánom, hogy érezzék magukat jól ebben a házban, amiről elmondhatjuk, hogy egy különleges építészeti jelenség, ahol talán a bábok is különleges életre kelnek.”
Az ünnepélyes megnyitó után Kovács Lajos, grafikus művész, a debreceni Vojtina Bábszínház havi programfüzetéhez készített színpompás rajzaiból összeállított kiállítását nyitotta meg a Művelődés Háza első emeleti folyosóján Szentirmai László.
Ez aznap már a második ilyen természetű esemény volt, hiszen délelőtt Horváth Márta, manapság Hollandiában alkotó bábművész, és -tervező animációs mesefilmsorozatok számára készített síkbábjaiból összeállított kiállítást nyitotta meg az érdeklődők előtt.
Thomas Herfort (D), Henry, a kismalac című marionettjátékát és gyermekprogramját láthatta a közönség. Thomas hihetetlen lelkesedéssel és kedvességgel fogadta a gyerekeket és még néhány magyar szót is megtanult, hogy még érdekesebbé tegye előadását. A marionettjáték után lehetőség volt közelebbről megvizsgálni, s kipróbálni is a bábukat.
Ezután egy asztali bábjáték következett – a pécsi Bóbita Bábszínház előadásában – Csillagfiú címmel. A könyv gyanánt lapozható díszlet előtt, arasznyi, szép bábokkal keltették életre O. Wilde történetét.
Ennek befejeztével a gyerekek ismét visszatértek Thomashoz, aki a lelkesedés láttán ismét elővette bábjait és újabb előadást tartott a kicsiknek.
17:30-tól a nagytermében, a krakkói Groteska Bábszínház asztali bábjátékát kísérhették figyelemmel a nézők. A történet egy suszterről szól, aki furfangjával megmenti a krakkói Wavelt, a várost, a királylányt egy félelmetes sárkány fenyegetésétől.
Rafael nagy átéléssel és teljes szívvel játszott. Rengeteg munkával, néhány pazarul kicsiszolt kiejtéssel megtanult magyar mondattal segítette a darab megértését. Nagyon megmosolyogtató volt, mikor a közönség „segítette ki” a magyar szavak megtalálásában. Nagy taps kísérte a különleges élményt. A nézők elismerő vastapsa kísérte a nem mindennapi teljesítményt. Végül szinte mindenki feltódult a színpadra közelebbről is szemügyre venni a mesterien megtervezett és kivitelezett, sokoldalú díszletet és a tenyérnyi, nemzeti karaktert felmutató bábukat.
Ekkor már a szomszédban készen állta a pécsi MárkusZínház, a hazai bábművészet egyik iránymutató csillaga. Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna azzal a Petőfi adaptációval érkezett a városba, amellyel 22 évvel korábban innen indult. „A helység kalapácsa” nem tudni hanyadik előadása most is fergeteges elismerést hozott az elképesztő színészi kvalitásokat felmutató két művésznek.
Július elsején késő estére az időjárás már nem volt kegyes a nézőkhöz. Beborult, csepergett, fújt a szél. Így aztán a VagaBanda gólyalábasai beszorultak a Makovecz-féle ház tükröstermébe. Kilenc órai előadásukat – A pokolból visszahozott királylány – lelkes közönség nézte végig. Kitartóan követték a nyilvánvalóan szabad térre álmodott, brilliáns zenei kíséretű, magyar népmese ívet.
A hűséges kitartásért is cserébe a vagabund csapat két fenegyereke – Forgács István és Kapusi Szabolcs – gyönyörűen felépített, aprólékosan kidolgozott koerográfiával, lélegzetelállító véggel záruló tűzvarázzsal ajándékozott meg mindenkit.
Gépkocsik faroltak vissza az utcán, a Kávéház vendégei otthagyták italaikat az asztalokon, hogy a karzatra kitódulva a fesztiválozókkal együtt ázva bámulják a sötétben sistergő tüzes mókát. A tér megtelt a rekvizitumok ontotta dízelgőzzel, a tűzijáték sistergő fényvarázsával, a mindenféle láncon, huzalon, cséphadarón utazó, köröző, színes lángok suhogásával. A két életerős legényember, fekete dresszeikben szinte táncot lejtve, az est sötétjében is ki-kivillanó kreol izmokkal ügyeskedve igazi férfimunkát végezett – szívből jött elismerő kiáltásokat csikart ki a nem mindennapi élményért hálás közönségből.
A bábfesztiválhoz Művészetpedagógiai Konferencia is kapcsolódik, ezidei a nyolcadik volt a sorban. A tanácskozás célja a pedagógiai bábjáték fejlesztése, modernizálása, hogy a módszer lépést tarthasson a törvényi háttér, a társadalom változásaival. Dr. Hoffmann Rózsa, államtitkár elvállalta a konferencia fővédnökségét, köszöntő mondatait Szentirmai László olvasta fel a tanácskozásra érkezetteknek. Ezt követően Urbán Gyula, a Magyar Bábjátékosok Egyesületének elnöke mondott köszöntőt, amely jószerivel vitaindítónak is beillett. (lásd: www.zsabfest.hu, dokumentumok)
A Kontha Nelli Holle anyó című, egyszemélyes bábjátéka (alább balra) annyira megragadta a nézőket, hogy kétszer is előadták aznap, s mindkét alkalommal nagy sikerrel. Őt Mészáros Gyöngyvér követte (alább jobbra), aki a Világszép kecskebéka történetét adta elő – kétszer is.
Az idei konferencián Tóth László előadását hallgatták meg a résztvevők, aki a bábjáték tanórai alkalmazásával tanította a gyermekeket az iskolában. Kis kurityáni tanítványaival a valaha oly sikeres és fontos „Játsszunk bábszínházat” TV műsorig, s a Zsarátnok Bábegyüttesben megfordult sok-sok más tanítványával a miskolci Bartók + … operafesztiválok színpadjáig is eljutott Kodály, Bartók, Rimszkij-Korszakov, Weöres és a Sebő együttes műveinek bábszínpadi adaptációival.
Tóth Lászlót a MBE Mészáros Vincéné díjjal tüntette ki. Szentirmai László pedig bemutatta a bábjátékos portrékötetek sorozat 4. tagját – a róla írt könyvet. „az egész életművet dióhéjban bemutató műben – amely a Pinocchio Alapítvány gondozásában látott napvilágot – végig követhető, hogy miként alkalmazta emberépítésre a bábjátékot. A bábjátékkal ugyanis nevelni, művelni, tanítani lehet. Ha külön akarjuk Kodály zenéjét, külön az esztétikus és hasznos öltözködést, külön a tér emberi berendezését, a mindennapok színelméletét tanítani …. akkor az nem megy. Pedig annak okának kell lenni, hogy pirosat rakjak a kék mellé vagy sárgát. A bábszínházban ez rögtön eldöntendő kérdés. Milyen legyen az alakja, milyen a nadrágja annak a bábunak, amelyiknek az inge már sárga színű. Nem pusztán falon lógó illusztrációt tervezünk, hanem egy bábjáték díszleteit, figuráit terveztetjük, akik azonmód bizonyítják hasznukat – élnek, játszanak. Ha ez az egész megmozdul, akkor már ott van benne a dráma, a feszültség – tehát az életet is meg lehet tanítani vele általa”.
Kovács Hedvig egy iskolakísérlet termékét, a Varázsládát és az azzal való játék lehetőségét mutatta be. Jellemző, hogy miként tud hazánkban a legjobb kezdeményezés is célt téveszteni és szinte eredménytelenül a semmibe veszni. A Suli-Nova „pénzt és szakértelmet nem kímélve” világra segített egy egész eszköz- és dokumentumhalmazt anélkül, hogy törvényi hátteret biztosított volna az elterjedéshez.
A tanácskozás két szünetében ez is, illetve sok egyéb más okot adott a véleménycserére, a spontán vitára, a nézetegyeztetésre. A résztvevők végül elhatározták, hogy megerősítik az egyesület hálózatát és az oktatásért felelős államtitkár által meghirdetett törekvés – a művészeti nevelés megerősítése – jegyében tesznek lépéseket.
Délután a sárospataki, fiatal formáció, a Huncutka Bábszínház a székely népballada, a Júlia szép leány adaptációjával lépett a közönség elé. Egy apróbb értelmezési hibától eltekintve alig kifogásolható játékkal lepték meg közönségüket.
Mátyás király szárnyai. A pécsi MárkusZínház jelentős, a bábművészeti formaértelmező munkásságának egyik gyöngyszemét láthatta a közönség.
A történelmi, a groteszk, a fiktív, a lehetséges és a lehetetlen mesterien kevert elegye az, ami a színpadon előttünk zajlik. A pompásan megválogatott tárgyak, a szenzációsan működő aprócska bábuk, különösen Vajda Zsuzsa de Pilári Gábor és az elmaradhatatlan, élő akusztikus kíséret együttes, harmonikus teljesítménye a négy napos fesztivál egyik szakmai csúcsa volt.
A fesztivál és művészetpedagógiai konferencia elmaradhatatlan eleme a bábkészítés. Séd Teréz, Szabó Gyuláné (Lujzika) nyomát követve Mátyásné Füzi Csilla a gyerekeikkel érkezők és a fesztiválozó szakemberek rendelkezésére állt minden délelőtt. Válogatott, jól előkészített anyagokkal és egy ezidőre kitelepített „bábműhely”-ben rögtönzött figurákat készítettek. Mindez egybecseng a törekvéseinkkel: alkotómunkába vonni a gyerekeket, akik jószerivel nem is értik, hogy miben vesznek részt, csak azt érzik, hogy valami jó történik velük: felnőttek – rokonaik, vagy idegenek – velük együtt a számára felfogható idő alatt a „semmiből” létrehoznak valamit, ami „életre kelthető”, szót fogad nekik. Teremtenek és nem pusztán fogyasztanak.
Sárospatakon nem tűrjük a sokadalmi arcfestést. Innen nem mennek haza szánalmasan kipingált gyerekek, akik eredeztethetetlen „föstő” bigék gyenge ízlését, korlátozott fantáziáját hirdetik. A kislányok – súlyos ezresekért – nem válnak giccs-cicákká, a fiúk nem változnak pókemberré, szkeletonokká. zombikká.. és egyebekké.
A város, a MBE és a Nemzeti Kulturális Alap támogató hajlandósága nélkül itt egy ajtót nem tudott volna senki se kinyitni. Máshonnan nem kaptunk pénzt, csak az üres ígéreteket. Megszűntek nagy alapítványok, vagy a templom egerévé szegényedtek. Nagyon örültem volna ha az a néhány meggazdagodott ember, aki itt a környéken, ezekből az emberekből él, idelökött volna 50 vagy 100 ezer Ft-ot ennek a kis fesztiválnak. Cserébe kiírtuk volna, hogy X Jóskától, Y Pistától kaptunk ennyi és ennyi pénzt. Neki is – lehet -, hogy jó reklám lett volna! Ilyenek ezek, azt hiszik, hogy ezt a kevéske pénzt valakinek adják. Nem, ezt senkinek sem adják.
Ezt a pénzt a jövőbe fektetik bele. Akik itt tanulnak, vagy azáltal tanulnak, hogy itt voltak, s attól jobbá lesznek. Ők a jövőben lesznek alkotókká, a jövőben élnek majd. (Olvass Khalil Gibram-tól)
A mával semmit sem lehet kezdeni, az azzá lett, amivé az előzmények nyomán válhatott. Mindig csak a holnappal lehet valamit kezdeni. Úgy kell terelgetni a dolgokat, hogy azok jó véget érhessenek. Ez Sárospatak, az iskolaváros krédója.
A múlt pedig – bár nagyon kellenék – egyáltalában nincs, az össze-vissza nézőpontokból válogatott könyvekbe van préselve, amit mindenki úgy magyaráz (félre), ahogy akar. A kövekben élő történelem, bár intene, de a hangját nem hallatja, a sebeit nem láttatja csak úgy.
Offerusz, a nagyerejű álomszép formát kapott a Bábakalács Társulat tolmácsolásában. Szép hangú, mesterien mozgató bábosok kezében esztétikus világban elevenednek meg a bábuk.
A nagyteremben erdélyiek, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház színészei arattak sikert. Nagy nehezen jutottak el ide. Szőcs G. államtitkár válaszra sem méltatta azt a levelünket, amelyben a határon túli magyarsággal kapcsolatos nyelv- és kultúramentő törekvéseinket taglaltuk. Fura magyarságmegtartás ez.. egy elutasító levélre sem futja. Sebaj így is megmutatták mit tudnak, Láthattuk, hogy az igen erős román színházi világban meddig el lehet jutni, ha valakik tehetségesek.
A debreceni Ort-Iki Utca- és Bábszínház a műfaj másik figyelemreméltó formációja. Előadásaik – formai megoldások felől nézve – nagyon széles skálán mozognak. Óriásbábos, vásári forgatagokban éppúgy otthon vannak, mint egyéb műfaji technikákban. Alapos irodalom- és kultúrtörténeti kutatómunkára épülő, szellemes adaptációik pedig olyan helyet biztosítanak nekik a hazai palettán, amelyet egyhamar senki sem fog felülmúlni. Kossuth Lajos wigwamja című briliáns előadásuk a bábjáték összes jelentős hatástényezőjét – a formait, a térit, a színészit – egyaránt magas fokon alkalmazza. „Találtunk egy nagyon érdekes történetet arról, hogy egy Loui Kossuth Lavarro, feketeláb indiánt Amerikában marhalopásért elítéltek. Ő valóban élt, valóságos figura. Nem vele akartunk foglalkozni elsősorban, hanem Kossuthtal. Róla – Kossuthról – is kerestünk és találtunk amerikai vonatkozású anyagot. Meg- és kitaláltunk kapcsolatot, hasonlóságot a két személy között és az erről kerekedett groteszk mese a műsorunk gerince. A célunk az volt, hogy más (mese)hősöket is a gyerekek elé vigyünk. Ne csak a Pókemberrel és Batman-nal találkozhassanak, hisz’ akadnak itt azért hősök közelebb is, nagyobbak is, ha úgy mesélik el nekik a történetet.” fűzte az előadáshoz Dió Zoltán
Hat órakor lépett közönség elé a vilniusi Stalotheater. Szépséges nemzeti mítoszt hoztak a nézők elé – tiszta költészetet láthattunk. A tárgyjáték – színház objektekkel – sajátos változata a bábszínháznak, szinte már eszencia. Az életre keltett, holt anyag, a bábok is „csak” a jeleik a szereplőknek, de ha abból még az emberalakot is keresett tárgyakkal helyettesítik, akkor bizony ott ülünk az animáció kellős közepén. A bábszínház varázsa csak azértis működött, a közönség végigkövette a litván leányka intelmekkel teli sorsát. A lírai hegedűhang, a pontosan koerografált színvilág, a tolmácsolt történetet mindenki számára emlékezetessé tette.
A vilniusiak törekvése hasonló, mint az egy nappal korábban közönség elé lépő Jankovics Marcellé.
Az animáció a vizuálisan megragadhatót – képet, tárgyat – közelebb viszi a nézőhöz, a gyermekhez. Az értő animátor – a jó bábjátékos, a rajzfilmes, stb. – az életet is hozzáadja, mikor a feszültséget, a drámát is hozzákeveri a látnivalókhoz. A teljességet kínálja annak ellenére, hogy látszólag sok apróság elvész az elvonatkoztatások során. De éppen így jön létre az elixír tisztaságú üzenet.
Horváth Márta egy igen munkaigényes művészeti ág, az animációs filmezés képviselője. A „Toy story”, a „Klónok háborúja”, a Pixar filmstúdió regnálása korszakában szerényen követel helyet a kézműves technikával, a kézzel, filmkockánként odébb mozdított síkfigurákkal készülő film számára. Fejek, kezek, lábak, törzsek és minden egyéb – ezerszámra szerteszét – falon és üvegfalú tárlókban -, bizonyítékul arra, hogy az animációs filmen megvalósuló mozgás csakis temérdek apró elem hangyaszorgalommal való elkészítésével és a mozgató/rendező munkatársak briliáns képességeivel jöhet létre. Az pedig, hogy mindez síkbáb, a fesztiválozók szerencséje.
Álomszép világa, kedves figurái sorra megelevenednek azokon a DVD-ken, amelyeket a kiállítótérben felállított mini-moziban vetítettünk az érdeklődőknek. A kisebbek még kifestő lapokat is kaphattak.
Negyedikén délelőtt is bábkészítéssel folytatódott a rendezvény. A játéktól Mészáros Gyöngyvér térített el pár gyermeket, aki a világszép kecskebéka történetét ismét eljátszotta. A szomszéd előadóteremben egy több tekintetben is sajátos előadásra került sor. Somfai Alexandra a zöldségestől jövet „tért be” egy kis játékra – a figurák egytől egyig a pultról származtak. A gyerekeket a játékba bevonva dolgozta fel egy kis sün történetét. (off program)
A korábbi fesztiválokon számos emlékezetes produkciót rögzítettünk – részben vagy egészben. A NosztalgiaMix egy csaknem kétórás válogatás, amelyet a Moziban vetítettünk két napig.
Délután újra beindult a gépezet. A Huncutka Bábszínházban egy kínai mese árnyszínházi bábadaptációja ment, az emeleti galériában folyt a DVD vetítéssel egybekötött kiállításlátogatás.
A pódiumteremben összegyűlt érdeklődők a Mikropódium színeiben fellépő Aracs Esztert – az első és eddig egyetlen női „VitézLászló”-st nézhették, aki „Gulyás Terka, avagy aki a műzlit nem szereti, az rossz ember nem lehet” címmel az ismert vásári hős eseteiből ismert fordulatokon keresztül győzte le a mai popkorn-világ ördögeit.
Aznapra vártuk, de meg is érkezett Vitéz Lászkó, aki Pályi János kezén forgolódva ismét a pokolba küldte vagy hat ellenségét. Pályi János méltó örökösként dolgozott és a játék végén emlékeztette közönségét arra, hogy ha Kemény Henrik, a Korngut família egyetlen élő tagja nem őrizte volna olyan és akkora hűséggel a család örökségét, akkor mi, a mai utódok nem, hogy nem láthattuk volna ezt a fergeteges magyar népi figurát, de nem is gondolkodhatnánk arról, hogy Vitéz László hungarikum vagy sem. Szerintünk – nézők, bábosok, a Magyar Bábjátékos Egyesület, az UNIMA Magyar Központja és a Kemény Alapítvány szerint is az.
Itt a feladat mindezt beleduruzsolni az illetékesek fülébe. Vitéz László alakja a magyar kultúra éppoly fontos alakja, mint az olaszoknál Pulcinella, a briteknél Punch, vagy az északi szomszédnál Kasperl. Karapet – az örmények népi hőse – nevét viseli a jereváni csoport. Ezek a fickók mindenütt ott voltak – a törököknél ugyanúgy, mint az oroszoknál. Operahősök, újságnevek ..
Ápolnunk kell, mint gyökereket!
A Művelődés Házát a kikapcsolódás zajai, az önfeledt gyermekkacagás jellemezték ezután is.
Az örmény illetőségű Karapet Bábegyüttes szerzett vidám perceket a miénktől teljességgel eltérő előadásmódjával. A semmivel össze nem hasonlítható orosz karikatúra-iskola talaján termett gyurmafiguráik – ismert mesék szereplői váltogatták egymást s nézők előtt. A gyerekek igyekeztek megnevezni a jelenetek szereplőit, mert a helyes tippért ajándékbáb járt.
A Figurina Animációs Kisszínház (a fesztivál utolsó) előadása nem a megszokott formában zajlott. Klasszikus tárgyjátékként – bábok helyett használati tárgyakkal mutatták be az ismert Grimm meséket – a Hófehérke és a hét törpét, a Nyúl és a sün történetét, a Csipkerózsikát valamint a Piroska és a farkast – láthattuk.
Ez a kicsi magánbábszínház, immár 28 éves. 40 év után ez volt az első magánbábszínház az országban. Nem nagyon használnak bábukat, megőrizték a bábszínész mesterség idején tanult tárgymozgatás módszerét. A Figurina Bábszínház nagyon izgalmast kínál: minden a nézők előtt kel életre. Ez végképp nem az élő színház utánzata. Tetten érhető a bábjáték lényege, az animáció, a holt anyag élővé varázslása. Eddig minden fesztiválon itt voltak,… nagyon régen volt az első.
Van egy olyan sikerteremtő tényezője a sárospataki bábfesztiválnak, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni.
Makovecz Imre mindentudó épülete az, ami biztosíték arra, hogy a honi és külhoni vendégek – kivétel nélkül – elégedetten távoznak. Egymást szorosan követve lefolytatható mindenféle rendezvény – kiállítás, előadás, vitafórum, filmvetítés – a néző mindent megtalál. A szállás, az étkezés a szomszédban. Mindez ez ezután is ugyanígy rendelkezésre fog állni. Vajon, akik felelősök egy ilyen adottság kihasználásáért – legfőként állami szinten – tudják-e?
Az idei fesztivál sikeresen zárult, de ez volt az utolsó, mely Szentirmai László egyszemélyi szervezésében zajlott. A döntés oka egyszerű: „Negyed századdal ezelőtt, 26 éve rendeztem meg az első fesztivált. A Művelődés Háza akkor is – most is – teljesítette a feladatát. Otthont adott mindenféle rangú, ügyességű bábos csoportnak, szóló produkciónak. A felvett produkciókat a tanító és óvójelöltek a koncepcióm szerint a szemközti épületben már pedagógiai szempontból vizsgálták, elemezték. Évtizedek óta így ment. Ez tulajdonképpen nem városi, nem sárospataki feladat. A friss diplomás pedagógusok, akik innen elindulnak, majd másutt fognak tanítani, más helyen fogják valóra váltani azt, amit Dr. Hoffmann Rózsa, államtitkár július 4-i rádiónyilatkozatában mondott. Szükség van arra, hogy a gyerekek az általános iskolában, egyáltalán fiatal korukban művészettel legyen lehetőségük találkozni.
A művészet rendkívül fontos, az erkölcs vivő eszköze. Hazaszeretetet, a család szeretetét, a barátság fogalmát – csak úgy – nem lehet beleplántálni az emberi fejekbe. Valahol minden darab a jóság és a gonoszság állandó harcáról szól, a társasak fontosságát, a közösség szükségességét boncolgatja. Ezek azok a kérdések, amelyre csak művészettel lehet gyermekek számára megragadható választ adni. Mondhatom, hogy mi itt a magyar állam számára is dolgoztunk, nem csak a közművelődés területén forgolódtunk.
Ha onnan nézem, hogy megkaptuk-e a szükséges támogatást, azt kell mondjam, hogy sikeresek vagyunk. Megkaptuk a város támogatását, melyet ezekben a nehéz időkben is kiizzadott számunkra pedig ez a fesztivál nem városi feladatot lát el. Az NKA, a MBE is kitett magáért. A NeFMi-től csak ígéret jött….
A legfontosabb azonban – amit mindenki láthatott – az önfeledten mosolygó arcok, az érdeklődő tekintetek – gyerekek, felnőttek vegyesen. Elfeledkeztek a gondjaikról, szórakozva épültek, ami a legnagyobb sikerek közé tartozik. Az ember nagyon szívesen tanul, de utálja, ha kioktatják. Meg kell mutatni neki, hogyan kell jól, hogyan lehet rosszul viselkedni és majd ő jól fog választani. Az ókori királyok nagy kőszínházakat építtettek azért, hogy egyszerre ültessék le az embereket a drámák tanulságaiért: hogyan kell jól és hogy’ nem szabad rosszul élni az életet. A valaha görög Aszpendoszban ( ma Törökországban van) 75 ezres színház (és csak egy 25 ezer fős stadion!) van. Azóta is működik a dráma, elég csak a Csillagok háborújára gondolunk. Ebből a szempontból a bábjáték a legfontosabb a gyerekeknek, mi ezért dolgozunk – s szerintem jól teljesítettük a feladatot.
A bábjátékkal tanítani lehet. A műfaj összetett: a néző nem csak hallja, látja, de teljes testi érzékleteivel kíséri az eseményeket. Járulékos elem, hogy meséken, történeteken keresztül, játékosan tanulhat az érzelmekről, jóról és rosszról, barátságról vagy akár a történelemről.
A gyerekek szeretnék azt, hogy érdemes legyen tanulni, de „csak” jegyeket kapnak cserébe.
Ha azt mondjuk, hogy Kodály muzsikájára lehet táncot is lejteni, ha azt hallják, hogy vannak olyan dalművek, melyeknek történetük is van…. Ha azt hallják, hogy egy muzsikát (pl. Lánc, lánc, eszterlánc, vagy a Háry szvit) lehet képiesíteni, akkor érdemes elemezni, megtanulni, hiszen az alkotás hatása nagyobb, az együtt alkotás közös sikere mindennél édesebb.
De ahhoz, hogy valamit jól játszunk, hogy a bábuk jól mozogjanak, ahhoz jól kell megtervezni, jól kell elkészíteni őket. Tudni kell, hogy adott zenéhez milyen ruhába illik bújtatni a szereplőt. A külső nagyon fontos, s így aztán a tanulók megértik, hogy a huszárok nem hordhatnak akármilyen ruhát. A bábjáték így épít csoportot, így közvetít kultúrát, többszörösen is oktat, nevel.
Az embernek tudnia kell átadni a stafétabotot. Az én erőim végesek, de a kapcsolataim most még alkalmasak, hogy átadjam őket másnak. A fesztivál ismertsége is kötelez, hogy az utódot épp időben bevezessem ebbe a munkába. Később már nem lesz senki. Most úgy tűnik, hogy a városban lehet találni erre alkalmas erőt. Én továbbra is rendelkezésre állok.”
Szentirmai László, ny. főiskolai docens